Miért nem termesztünk otthon zöldséget?

 

         Nem tudom ki gondolkodott már el ezen a kérdésen, de valószínűleg akiben ez már felmerült, az valamilyen szinten foglalkozik zöldségtermesztéssel. Még ha csak pár tövet nevelget is a kertben elindult benne egyfajta gondolat, szemléletváltozás. Benne már kezdi felütni fejét a tenni akarás, vágyik valamire. Valami nem tetszik neki, de hogy mi, azt ő maga sem tudja. Csak érzi valahol legbelül, nincs ez így rendjén!

És valóban, nézzünk végig a környezetünkben élőkön.

Vajon mit látunk?

Nem a régi megszokott dolgokat, mint mondjuk 50-60 évvel, vagy még régebben ezelőtt. Nem az Internet hiányára és az okostelefonokra gondolok! Nem!

Kicsit az az érzésem, hogy a mai társadalom már átesett a túloldalra. Kertészkedést is csak interneten, online módon végez. Minden, amiben nincs mikrocsip az elavult. A jövő kertészeinek nemzedéke már az asztalnál ülve, online kapcsolatban a kapával végzi a kertművelés fáradságos munkáját?

El tudjuk ezt képzelni?

Én el, ha nem is kapa lesz, de valamilyen robot, ami elvégzi helyettük a piszkos munkát, ők pedig élvezik a hasznot!

De milyen hasznot?

Tespedt, túlsúlyos emberek, akik az egészséges élet reményében mindent automatizálnak, tömik magukba a kor által divathullámként megélt pirulákat, amiktől a megváltást várják. Utópisztikus, de jelenleg ebbe az irányba tartunk!

A kétkezi munka ma nem elismertséget, csak lenézettséget hoz. Ha nem követed a nyájat, akkor te vagy a fekete bárány! Okostelefon nélkül egy senki vagy, ha új modell jelenik meg azonnal meg kell venni! Az a tény, hogy nincs rá pénz nem számít, odaadják azt hitelre is.

Mi pedig bambán, a reklámoktól elhülyítve beleugrunk!

Mibe is?

Ezt a kérdést senki nem teszi fel. Senkit nem érdekel, az a fontos, nekünk is legyen egy olyan menő izénk. Az sem számít, ha a családi asztalra ezáltal kevesebb étel kerül?! De van egy kütyünk, ami miatt többnek érezzük magunkat. Azt hisszük, ha birtokunkban van okosabbak vagyunk és embertársaink felett állunk, vagy egyenértékbe kerültünk velük. Miért a mid van dönti el, hogy ki vagy?

Kicsit magunkba kellene nézni, tényleg ez a fontos?!

Kompromisszumot kellene kötni. Rá kellene jönnünk végre, az értékek nem egy kézzel fogható elektronikus csodában találhatók, itt vannak körülöttünk.

Most újra nézzünk végig a környezetünkben élőkön.

Azt látjuk az anyuka ingerült a gyerekkel, mert nem tud az interneten csetelni az őt megjelölő idézőjeles barátokkal. A gyerek tanulmányai romlanak, mert a kutya többet foglalkozik vele, mint a vér szerinti rokonai, akiknek az online kapcsolattartás sokkal fontosabb a való életnél.

Az anyuka az iskolát és a rossz tanárokat hibáztatja a rossz teljesítményért és szentül megvan róla győződve, ő szuper anya. Mindent megad a gyereknek. Van neki saját számítógépe, mp3 lejátszója, okostelefonja és még ki tudja mi nem, „nehogy má’ a gyereket kinézzék az iskolábú”, mondja ő.

Ezt a gondolkodást nagyon jól sikerült belenevelni az emberekbe. A sok bugyuta reklám és tévéműsor nagyobb pusztítást végez agysejtjeik közt, mint az alkohol.

A tévékre is matricákat kellene ragasztani, mint a cigisdobozokra, csak itt nem a tüdőrákról, hanem az agysorvadásról készült képeket alkalmaznák.

         Ismerek olyan embert, aki semmire sem ér rá, mindig rohan, de az Internet előtt el tud tölteni több órát is. A lakás úszik, főtt ebéd nincs, mert nem éri meg főzni, és olcsóbb megvenni az étteremben. A hitelek hullámai nagyobbak a Horn-foknál találhatóknál, a rezsibefizetések már csigaként kelnek életre annyit csúsznak, de új telefonra futja és hozzá havi több tízezres számlára is.

Laár András szavával élve: Nooooormáááliis?!

Hát messze nem!

Menjünk végig egy falun, az országban szinte bármelyiket találomszerűen kiválaszthatjuk. Nem kell mást tennünk csak keresztülmenni rajt.

Siralmas kép fog elénk tárulni.

Képzeletbeli sétánkat elkezdve azt látjuk egyik ház rosszabb állapotban van, mint a másik. A szocializmus visszaköszön, még mindig a jól bevált, gyárból kilopott, vaskerítések rozsdától málladozó garmadája határolja a telkeket.

Festékre már nem költenek, minek.

         A portákra benézve sem sokat javul a látkép. A kertek elhanyagoltak, jobb esetben füvesítve vannak és azt több, kevesebb rendszerességgel nyírják is. Néha feltűnik egy-egy gyöngyszem is, igazi kis ékköve a falunak. „Tiszta udvar rendes ház”, tartja a mondás és itt igen, látszik, anyagiakkal nem túlságosan felvértezve, de lefestve a kerítés, gondosan ápolt virágágyás a ház előtt. Élettel teli az egész, látszik gazdája igényessége és az, hogy nem riad meg a munkától. Mindenhol ennek a mentalitásnak kellene meglenni, akkor nem itt tartanánk!

A kevés ép gondolkodású emberre jelenleg problémaként és nem megoldásként tekintenek. Az emberi butaság végtelen, és a médiából csak kapjuk az utánpótlást, és képtelenek vagyunk megszűrni, vagy nem is lehet.

Vagy egyszerűen már nem is akarjuk.

Mert ugye „gazdagok a lelki szegények” a Biblia szerint.

         Erre van egy kis történetem. Jöttek hozzánk és a hölgy csodálkozva, szinte kikerekedett szemekkel megkérdezte:

- Ezek mik?

Értetlenül néztünk rá feleségemmel, ugyanis a kapcás lábú tyúkokra mutatott kérdése közben.

- Tyúkok. - válaszoltuk.

- És ehető? - jött az újabb kérdés.

- Igen.

Távozása után összenéztünk és egymásnak tettük fel a kérdést:

- Ez hol él?

Sajnos azóta bebizonyosodott, nincs egyedül. Egyre több ember nem tudja honnan kerül az asztalára az étel. A boltban vásárolt készételekről is csak annyit tud, amennyit a reklámok sugallnak feléje.

Kering egy hasonló városi legenda is, és nem zárom ki a lehetőségét, hogy ez valóban így történt:

„Tanárnő kérdezi a kisdiákokat: Mi borítja a csirke testét?

A válasz az osztály hangjától bekiabálva érkezik: Zacskó.”

Ilyen környezetben csodabogárnak számít az, aki önmaga próbál lenni. Legjobb esetben csak maradinak titulálnak, rosszabb esetben ki is közösítenek. Ennél már csak az rosszabb, tipikus emberi tulajdonság, ha veled beszélgetve jópofizik, majd hátad mögött kibeszéli milyen hülye vagy, mert nem követed a nyájat, hanem fekete bárány módjára felhívod a figyelmet a legelő végességére. Erről hallani sem akar senki, mindenki szentül hiszi, hogy varázslegelőn vagyunk, és bármit teszünk, soha semmilyen baj nem fog történni. Az óra már ketyeg, de nem visszaszámol, hanem előre. Peregnek a percek, órák, napok, évek és nem tudjuk hol a vége.

Vissza kell térni a fenntartható legeltetéshez. Vissza a kályhához.

Nem hálás feladat, és nem is biztos, hogy eredményt érek el.

Bár ha pár ember megérti gondolataim és ennek hatására átértékeli életét, már sikert értem el. Nem kell feladni a modern kor vívmányait, én sem teszem, de meg kell találni az egyensúlyt. Ha teljesen elszakadunk a természettől már késő lesz azon bánkódni:

Mi lett volna, ha!